Mindenki örül, ha ünneplik. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is, hiszen ez ad bizonyosságot arról, hogy figyelnek ránk, hogy szeretnek, és feladatunk van a világban. A gyerekeknek különösen nagy szükségük van erre az élményre, hiszen még bizonytalannak, jelentéktelennek érzik magukat a világban.

A gyerekek kedvenc ünnepei azok, amikor saját maguk állnak a középpontban, ilyen a születésnapjuk, a karácsony, vagy a Mikulás, aki természetesen csak nekik, gyerekeknek hoz ajándékot. Ilyenkor minden figyelem feléjük fordul, és minden ajándék arra szolgál, hogy meggyőzze őket tulajdon fontosságukról. Ha ezeket az alkalmakat kellőképp megünnepeljük, akkor fényük a hétköznapokat is bevilágítja. Kiemelkedő helyet foglalnak majd el a gyerek életében, és később emlékük élni fog a felnőttévekben is.

 

Ünnepelni jó

 

A decemberi Mikulás-dömpingben sokszor úgy tűnik, elveszik az ünnep fénye. Mindenhol Télapókba botlunk, az egyik lila, a másiknak leesett a szakálla, és tartós elemet osztogat, a harmadik beletemetkezik az újságjába. Minden plázában minimum három cirkál, és szaloncukor helyett inkább prospektust osztogat, nem csoda, hogy úgy érezzük: lassan eljött az igazság pillanata. Vagy még beszélgetni sem kell, a gyerek magától rájön, hogy az egész puszta színjáték.

Bruno Bettelheim „Az elég jó szülő” című könyvében egész fejezetet szentel annak, hogy miért olyan fontosak az ünnepek, miért olyan fontos a Mikulás a gyerek életében. A pszichológus szerint a gyerekek mágikus jelentőséget tulajdonítanak az ünnepeknek, és ezért is olyan fontosak és örömteliek számukra.

Egy felmérés szerint a nyolcéves gyerekek egyharmada állította, hogy hisz a Mikulásban. December 6-án azonban a gyerekek háromnegyed része tett ki enni- és innivalót vagy maga készítette rajzot a Mikulásnak, hogy megörüljön majd, ha leereszkedik a kéményen, és továbbra is hűségesen kipucolták a cipőiket, és kitették az ablakba.

Az ünnepek, amikor az egész család körülüli a bőségesen megrakott asztalt, az emberiség legsúlyosabb szorongásait oldja. Mert mitől retteg minden ember? A testi és érzelmi nélkülözéstől. Az előbbit az éhség, éhhalál testesíti meg a legjobban, az utóbbit az elhagyatottság. A mi társadalmunkban már nem halnak éhen a gyerekek, és bár éhséget érzünk időnként, az elhagyatottság érzését mindenki, minden gyerek megtapasztalja. Mert anya néha eltűnik a közelből, apa minden reggel elvonul, és csak este jön, a nagyszülőket ritkán látni… és ezek a nélkülözések hihetetlenül nagyra nőnek a tudattalanban, ahol minden más szorongást is ezek jelképeznek.

A nagy családi ünnepek mind a tudatos, mind a tudattalan szinten a legalkalmasabbak arra, hogy eloszlassák a gyerek szorongásait. Az ünnepi rítusok persze változnak az évek folyamán. Emlékszünk, hogy miként változtak a saját elképzeléseink: Mikulástól, angyalkától, rénszarvastól szép lassan eljutottunk az örömteli ajándékozásig.

 

Kell a mágia

 

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy higgyenek a varázslatos lényekben. Ez megint igen emberi dolog, gondoljunk csak arra, hogy felnőttként is szükségünk van konkrét képekre egy-egy absztrakt gondolat megragadásához. Ha például a szépséget akarjuk megfogni, legvalószínűbb, hogy egy tökéletes szépségű tárgyra gondolunk, és ez ad az absztrakt fogalomnak érzelmi töltetet. Ugyanígy van ezzel a gyerek is.

A Mikulás különösen fontos lény, hiszen csak a gyerekeknek hoz ajándékot. A kicsiknek ez megnyugvás is, most végre nem a szülőktől kapják a játékokat. Bármilyen furcsán hangzik, így van, a szülőktől kapott ajándékokba ugyanis mindig vegyülnek más, a szülőkkel kapcsolatos érzések is. A Mikulás viszont tiszta sor: kitalálta a legbelső gondolataikat, iderepült hetedhét országon át, ezért aztán felhőtlenül lehet örülni neki.

Azok a gyerekek, akik nem élik meg ezeket a mágikus napokat, akik túl korán szembesülnek a valósággal, azok valószínűleg egész életükben csak az ésszerű oldalát látják az ünnepeknek. Nem lesznek benne érzelmi felhangok, amelyeket a gyerekkorunkból hozunk magunkkal. Keveredhetnek ebbe rossz érzések is, hány „felvilágosított” kisgyerek hiszi azt, hogy csak neki nem hoz a Mikulás ajándékot, ugyanakkor a többieknek igen. Van, aki szorongani fog, még felnőttként is, mert gyerekként azon izgult, hogy vajon idén eljön-e hozzá a Mikulás. (Sokat beszélnek arról is, hogy karácsonykor sok az öngyilkosság. Ennek sokszor pont az az oka, hogy a gyerekkorunkból hozzuk a rossz karácsonyi emlékeket, és ezek erősödnek fel az ünnep napján. Ennek a megfordítottja is igaz: az ünnepek örömteli utóhatása is ilyen erős, csak éppen nehezebb őket megfigyelni. Azok, akiknek boldog ünnepek jutottak gyerekként, akkor sem lesznek depressziósak karácsonykor, ha a jelenben éppen magányosak. Boldog ünnepnapjaik emléke segít, hogy túljussanak a nehéz időszakon.)

Meddig tartson a varázslat?

 

A legtöbb gyerek az élete első hat évében szilárdan hisz a Mikulásban és a húsvéti nyúlban, még akkor is, ha pár felnőtt megpróbálja felvilágosítani. Aztán néhány évig bizonytalankodik, bár legszívesebben még mindig hinne, majd ezt követi a játékos színlelés, amelyet nagyon élveznek, és nagyon meg is haragszanak arra a szülőre, aki kiábrándítja őket.

Ha pontosan meg akarnánk határozni, a gyerekeknek hatéves koruk körül van leginkább szükségük arra, hogy higgyenek a mágiában, ez az igény úgy négyéves kor körül alakul ki, és úgy tízéves korukig tart. Ez az az időszak, amikor a gyereknek meg kell tanulnia, hogy megállja majd a helyét a világban. A mágikus gondolkodás idővel hanyatlásnak indul, ahogy bővülnek a valóságról való ismeretei. Eljön az idő, amikor már bármit mondjanak neki, nem hisz a Mikulásban, de maga a Mikulás-ünnep megmaradhat neki kedves játéknak. De erre csak akkor van mód, ha volt idő, amikor a Mikulás valóság volt számára.

 

A társadalmunkban sok szempontból a Mikulás jelenti az aranykorba vetett hit utolsó maradványait. Aranykoron azt az időszakot értjük, amikor még mindenünk megvolt, anélkül, hogy azt ki kellett volna érdemelnünk vagy bármit cserébe kellett volna adnunk. A nagy hasú Mikulás pocakjában mintha ott rejtőzne a világ minden jó dolga, hogy azt nekünk elajándékozza.